Már megint Orbán nyert, és megint kétharmaddal. Persze, ez a második kétharmad nem lenne, ha nem írta volna át saját javára a választási törvényt. De a régi választási rendszerben is győztek volna. Okot keres most mindenki a baloldalon. Van Orbánnak meséje a szabadságharcról meg a többiről. Vannak, akik ezeket elhiszik, és vannak a haszonélvezők is. De mindez a Kubatov-listával és a mozgósítással együtt is alig több mint kétmillió fideszre szavazó polgárra volt elég, alig többre, mint a szavazásra jogosultak negyede. Simán győzhettünk volna ellenük.

A magyarázatot frappánsan összefoglalta egy a Népszabadság tudósítójának nyilatkozó névtelen dél-dunántúli szavazópolgár: "Tudja, kire fogok szavazni? Csak olyanra, aki eddig még nem volt hatalmon. Mert aki már volt, az mind lopott. A magunkfajta meg kínlódik, a két fiam is mindent megpróbál, de nem megy semmire."

Ilyen egyszerű: A bizalom hiánya.

A választási kampány a Simon-üggyel kezdődött és kb. ott is ért véget. Ellenzéki körökben szokás azon dohogni, hogy dehát nem ér a nevünk, mert ilyen bármely demokráciában előfordul, és Mesterházy azonnal meglépte, ami megléphető volt. Meg azon, hogy vajon az miért nem érdekel senkit, hogy a Közgép mennyit nyúl le? (Ezerszer annyit, mint Simon eltitkolt vagyona, persze.) Dehát ez nem így működik.

Ha a politikai elitünket sok-sok éve körüllengi a korrupció és illegális pártfinanszírozás szele, akkor a Simon-ügy nem kezelhető önmagában. A bizalom az vagy van, vagy nincs. Az úgy nem megy, hogy tessék bennünk megbízni, mert ők sokkal többet lopnak. Annak, hogy 2018-ben ne ugyanez a történet ismétlődjön, elemi feltétele, hogy felálljon egy olyan ellenzék, amely hitelesen tud tisztességet hirdetni. Ez az abszolút minimum, ami nélkül tovább nem is érdemes a dologgal foglalkozni. Nehezítés, hogy természetesen nem tud a semmiből pár év alatt felállni egy teljesen új kormányzóképes elit. A meglévő mi-magunkból kell kihozni.

A neheze azután jön, ha a morális kérdés rendben van. Az említett nyilatkozónk ugyanis abban persze már téved, amikor közvetlen kapcsolatot lát a lopás és saját nehéz sorsa között. (Ezt egyszer már megírtam itt.) A 2018-es ellenzéknek tehát nem elég feddhetetlen tisztességet hirdetni, hanem arról is őszintén kell beszélnie, hogy nem a lopások, hanem az egymásra ígérgető, rövidtávra dolgozó politikai demagógiák az okai annak, hogy egyre jobban lemaradunk saját szomszédainkhoz képest is. (Ezt meg Bauer Tamás mutatja be tényszerűen itt.)

Hogy ilyesmit nehéz elmagyarázni az "embereknek"? Hát ja. Most már tényleg rohadt nehéz lesz. Bokrosnak még viszonylag könnyű dolga volt ’96-ban. Akkor elég sokan megértették, és a baloldal simán nyerhetett is volna '98-ban a (nagyon sikeres) Bokros-csomaggal a háta mögött – ha nem üt be még a Tocsik-ügy is. Mára már túl sok lett a cikkcakkokból.

De még sincs könnyebb út az ellenzék előtt: becsületesen kell beszélni arról, hogy generációváltásnyi idő alatt lehet komolyan változtatni. Először is oktatás. Másodszor is beruházásbarát politika. Integráció Európába és a világba. Kedvezmények a kritikus térségekben. Meg közmunka is, segély is – nem igaz, hogy ezek nélkül meg lehet lenni. És beszélni kell arról is, hogy az oktatásban, egészségügyben annyi pénz van, amennyit oda (így vagy úgy) beleteszünk. S épp ezért arról is, hogy a szerencsésebb polgártársainknak számára nem attól lesz élhetőbb az ország, ha az adójukat minimalizálják. Nyugdíjügy, nem kezdenék bele még ebbe is.

Hogy az ilyesmi helyett inkább könnyen érthető ígéretek kellenek? Kipróbáltuk, volt 8 azaz nyolc darab könnyen emészthető ígéretünk. Láttuk mit érnek a bizalom hiányában. A választó nem hülye.

A feladat tehát az, hogy felálljon egy olyan ellenzék, amely nem valami kisebbik rossz, hanem amelyre jó szívvel rábízzuk az országunkat. Amelyikben a választó megbízhat, mert látja rajta, hogy tisztességes és az igazat mondja.

Naivitás? Amíg az, addig marad Orbán.

(E bejegyzés eredetileg a Fideszfigyelő blogon jelent meg, itt.)