2011. jún 07.

A nagy hazugság

írta: nyugis731
A nagy hazugság

Mi történt itt? Egy kultúrájára büszke európai országban arra a gyerekes csacsiságra szavazott sok ember, hogy ezentúl a „magyar ember” érdeke érvényesüljön, legyen minden jó, legyenek alacsonyak az adók, és legyen elég pénz egészségügyre, oktatásra és mindenre, amire kell. És most nézhetjük.

Ne gondoljuk, hogy mindenütt ennyire hazug a politika. Amerikában például fel nem merül, hogy egy az adócsökkentést zászlajára tűző szenátor kiadásnövelő programokért is harcoljon. Megírná az újság és kinevetnék. Ott a republikánusok a demokraták „tax and spend” (adóztass és költekezz) attitűdjét kifogásolják. Természetes, hogy aki alacsony adókat akar, az nem akarhat magas közkiadásokat. Pedig ott sem tanultabbak az emberek. De annak megértéséhez nem kell sok tanultság, hogy az állami programok a mi adónkból finanszírozottak. Ha nem válik egy társadalom foglyává a hazugság önszervező rendszerének, akkor lehet ezt érteni könnyen.

De a nagy hazugság mára felfalt minket. Politikus-generáció nőtt fel abban, hogy „természetesen” nem lehet az igazat mondani – ígérni kell. Politológus-generáció nőtt fel azon, hogy „természetesen” nem lehet az igazat mondani, hanem „üzeneteket” kell „kommunikálni”, minket tessék megfizetni. Újságíró-generáció nőtt fel úgy, hogy a legegyértelműbb hazugságról sem kell/szabad/illik megírnia, hogy nyilván nem igaz – csak azt, hogy a konkurens politikus szerint nem igaz. Lényegében az egész magyar társadalom gondolja úgy, hogy a politika „természetesen” hazugság, lopnak úgyis, annyi a dolgunk, hogy a magunk számára kikaparjuk, amit tudunk. Vagy úgy tudja, hogy a mi oldalunktól el kell fogadni némi csúsztatást, mert ilyen a politikai kommunikáció természete, annak érdekében, hogy legyőzzük a másik oldal hazugságát.

Miért is csúsztunk bele ebbe? Mert az ország vagy 20 évig (mondjuk hogy a ’70-es évek közepétől a Bokros-csomag utánig) lefelé ment. A ragaszkodás a teljes igazsághoz azt jelentette volna, hogy a politikusoknak két évtizeden át azt kellett volna mondaniuk, hogy jövőre még rosszabb lesz. Azok a beszédmódok, apró csúsztatások, amelyek a nyugati demokráciákban konszolidált gazdasági viszonyok mellett még beleférnek (a negatívumokat azért nem hangsúlyozzák ki ott sem), nálunk a totális becsapás jellegét öltötték. A politikai beszéd lassan tökéletesen függetlenné vált a tárgyi igazságtól.

A közgondolkodás leszakadása a realitásokról már a rendszerváltás előtt megkezdődött. A ’70-es évek közepétől a magyar gazdaság már nem termelte meg a népnek megígért folyamatos jólét-emelkedés alapját. Sőt, egy ponttól kezdve egyre kevesebbet ért, amit megtermeltünk. A vezetés magyarázkodása hamisan csengett, ezért a társadalom, különösen annak a rendszerrel élesebben szembenálló jobboldala, elkezdte azt gondolni, hogy csak azért ilyen rossz, mert ellopják. Pedig elsősorban nem ellopták, egyre inkább meg sem termelődött. A rendszerváltáshoz úgy jutottunk el, hogy a társadalom lényegesen rosszabban élt, mint azt korábban megszokta, illetve elvárta, de ezzel együtt is lényegesen jobban, mint amit a gazdaság megtermelt. De semmivel nem lehetett azidőtájt nagyobb felháborodást kiváltani, mint annak az egyszerű – és a jólinformáltak szűk körén belül nyilvánvaló – ténynek a leszögezésével, hogy jobban éltünk, mint élhettünk volna.

A rendszerváltással kapcsolatos társadalmi alapvárakozás az volt, hogy minden jobb lesz, ha majd nem fognak lopni „ezek”. A rendszerváltó politikai elit sem merte megmondani a társadalomnak, hogy a gazdasági prognózis rossz. Hogy nem lopnak, hanem meg sem termelődik, talán majd egyszer jó lesz. Ezzel a friss demokrácia friss elitje is bevonódott a bukófélben lévő rendszer hazugságába, az első pillanattól fogva. Voltak közöttük, akik ezt tudták, látták, értették, de ők is csak félni tudtak az igazságtól. Meg arról ábrándozni, hogy majd igazat mondanak, ha megnyerik a választást. (Nem nyerték meg.) Az új elit hozzá demoralizálódott a helyzethez, mindjárt az elején. A „politika” realitásaként éltek meg, hogy nem lehet egyenesen beszélni.

A Bokros csomag lehetett volna az igazság pillanata. De a Fidesz – a torgyánizmustól való félelmében is – a totális demagógiát választotta: az „idegenszerű” kommunista bankár kormány tolvaj kezét fedezvén fel a dologban. A szégyenlős hazudozásból ekkor lett harsány és szégyentelen. S az MSzP is, amint tudott, kihátrált a nehezebb igazság mögül a rövid távú népszerűség, a választási siker érdekében. Azóta tart ez az őrület. Az ígéretlicitek, az elszálló költségvetések meg a kudarcba fulladó/fullasztott kitörési kísérletek lassan unalmassá váló ciklusai. Most is épp kitörünk…

Pedig a közelmúlt válságát nem számítva vagy 15 éve objektíven felfelé megyünk újra…

Szólj hozzá

politika gazdaság