Kibekkeljük ezt az őrültet.

Ez a globális világ reakciója Trump elnök bejelentésére, hogy kilépteti az Egyesült Államokat a Párizsi Klímaegyezményből. S ez a reakció meglepőbb is, és talán fontosabb is, mint maga az elnöki döntés.

John Kerry amerikai külügyminiszter, amint az ENSZ-ben unokájával az ölében aláírja a Párizsi Klímaegyezményt.

Azt sajnos tudtuk, hogy Trump meg fogja lépni. Végig ezt ígérte a kampányban. Reméltük persze, hogy talán mégse. Ha nem hallgat a G7 hatokjára, ha nem hallgat külügyminiszterére, akkor talán lányára mégis. Egy ideje közhely a nemzetközi életben, hogy Ivankával kell megbeszélni, ha van valami fontos. Ez most fontos lett volna, és Ivanka a hírek szerint oda is tette magát. Ezúttal is hiába.

Abból, amilyen nyögvenyelős tárgyalások vezettek először az előző, Kiotói Jegyzőkönyv névre hallgató 1997-es megállapodáshoz, majd tavaly a párizsihoz, az következett volna, hogy most mindenki elkezdje, hogy ja, akkor mi sem. Ismerjük a közlegelők tragédiáját. Van olyan, hogy közös jó. A falu közös legelője, vagy a bolygónk közös légköre. Ha csak én hajtok ki túl sok tehenet a legelőre, ha csak én bocsátok ki túl sok széndioxidot a közös légkörbe, akkor én jól járok, az okozott kár pedig szétoszlik. De ha mindenki így gondolkodik, akkor mindannyian rosszul járunk. Tudni kell belátni a közös jó fontosságát, és tudni kell azt nem elrontani szűklátókörű önös érdekből. Az „America First” elnöke bizony a szűklátókörű önös érdek álláspontjára helyezkedett – hangsúlyozottan a nagyon nem ilyen Obamával szemben. A többiek reakciója viszont felemelően nem az, hogy „ja akkkor ...”.

A bejelentés másnapján történetesen épp EU-Kína csúcs volt, ahol kinyilvánították, hogy szó sem lehet az egyezmény újratárgyalásáról. Azt betartják akkor is, ha az USA pedig nem. (Sajnos aláírt közös közlemény nem született, mert összevesztek az acélon - ami egy másik történet.) Azóta az Európai Parlament is megszavazta az egyezmény végrehajtását. Sőt, az USA tagállamai is sorra nyilatkoznak úgy, hogy a maguk részéről továbbra is tartják magukat a vállalt kötelezettségekhez. Michael Bloomberg volt New York-i főpolgármester szervezi (meg ez is), hogy az államokon kívül városok és nagyvállalatok is kötelezzék el magukat az egyezmény mellett. A többek között napenergiában és elektromos csodaautóban utazó vállalkozó-próféta Elon Musk is kilépett Trump tanácsadó testületéből.

Történik mindez egy olyan egyezmény ügyében, amely valójában nem ír elő konkrét kibocsátási korlátozást. A Kiotói jegyzőkönyv még érdemi önkorlátozást írt elő – igaz, csak a fejlett országok számára. Az akkor fejlődőnek mondott országcsoport – Kínával és Indiával az élen – azt mondta, hogy amíg az ő fejenkénti kibocsátásuk töredéke a fejlettekének, addig nem hajlandóak korlátozni magukat. A fejlettek többsége ezt akkor el is fogadta. Nem így az amerikai politika republikánus oldala. Noha Clinton elnök aláírta, az amerikai szenátus nem volt hajlandó  Kiotót ratifikálni: amíg Kína és India nem vállal csökkentést, addig ők sem.

A párizsi egyezmény előkészítésekor már eleve azt mondták az amerikai tárgyalók, hogy esély sincs arra, hogy a republikánus többségű szenátus ratifikáljon egy kötelező kibocsátási korlátozást előíró egyezményt. A klímáért komoly személyes felelősséget érző Obama elnök ezzel a háttérrel volt kénytelen győzködni a világot az új egyezmény érdekében. Pedig közben Kína és India felnőtt, és már nem akarnak kivételezettek lenni. Már Kína a legnagyobb széndioxid kibocsátó – ha az egy főre eső kibocsátásuk el is marad még az USA-étól. És mint a legnagyobb kibocsátó, nagyon is felfogja, hogy a globális legelő az övé is, magának szennyezné.

A párizsi egyezmény tehát egyaránt vonatkozik minden aláíró országra – de nem ír elő kötelezettségeket. Az egyezmény célokat tűz ki, és azt várja az országoktól, hogy önként eldöntsék, milyen korlátozást vállalnak be a globális legelő védelmére. Az egyezmény annyit ír elő, hogy az aláíró országok ötévente meg kell beszélniük, hogy vajh' elég-e az, amit addig tettek... És ez volt sok Donald Trump-nak (vagy Steve Banon-nak?)...

Ez a diagramm-cikk (nem tudok jobb szót erre a csak a hálón lehetséges műfajra) mutatja legjobban, mennyi kibocsátás-csökkentést vállaltak az egyes országok, és milyen kibocsátás-csökkenésre lenne szükség ahhoz, hogy teljesüljön az egyezmény minimális célja, a felmelegedés 2 C°-fokban maximálása. (Maximális célként a 1,5 C°-fokban maximálást kunyerálták bele az egyezménybe az óceániai szigetországok – hát ettől bizony még messzebb vagyunk, mint a 2 C°-tól...) Bizony az a helyzet, hogy a legközelebbi felülvizsgálaton sokkal többet kell vállalni, aztán még többet, meg még többet...

Az aláírók reménye az volt, hogy ha a keret adott, akkor majd kialakul, hogy dicsőség dolga legyen a másikat vállalásban túllicitálni. Ki gondolta volna, hogy az amerikai kilépés fogja ezt beindítani?

Sok minden megváltozott Kiotó óta. Az egy, hogy Kína felnőtt. Az kettő, hogy a klíma veszélyeztetettségéről szóló tudományos állítás ma sokkal egyértelműbb, mint annak idején volt. S az három, hogy mára lezuhant a nap- és szélenergia ára. A rég várt technológiaváltás elkezdett történni. (Legyenek ezek már egy másik bejegyzés tárgyai.) Trump elkésett: már önzésnek sem működik, amit csinál. Már azt gondoljuk, hogy azok fognak jól járni, akik beleállnak a változásba.

Az a globális világ született most meg, amelyben zsigerből tudjuk, hogy közös a legelő. Amelyben már ciki a közös légkört szennyezni. Az őrülteket, a csak nemzeti érdekben gondolkodni tudókat pedig majd kibekkeljük valahogy.