Európa jó hely. Ha nem is az elképzelhető világok legjobbika, de a valóban létezők között nem áll rosszul. Európa szerethető hely.

Európa a modern civilizáció bölcsője. Antikvitás, kereszténység, felvilágosodás. Nagy csacsiság a három közül a másodikat kiemelni, s mint „gyökeret” szembeállítani a harmadikkal.

Mára Európa a szabadság, jólét és szolidaritás eddig legsikerültebb kombinációja. Ha most éppen az Európán (és kihelyezett tagozatán, Észak-Amerikán) kívüli világ felzárkózása zajlik is, ez is igen nagyrészt az európai vívmányokon alapul. Nem Buddha, Konfucius vagy Mao tanai hajtják az ázsiai fellendülést, hanem a nyugati eredetű ipari civilizáció és nemzetközi tőke együtt az ázsiai ember fegyelmezettségével, tanultságával és (egyelőre való) igénytelenségével. Nagyon is helyénvaló, hogy ez az emancipáció zajlik, megfelel a modern európai ember igazságérzetének.

Európa éppen választ. Ez az első olyan Európa-parlamenti választás, amikor a szembenálló pártcsaládok nem csak nemzeti szinten kampányolnak nemzeti szintű ügyekkel. Most először megszervezték meg a csúcsjelöltek vitáját is. Ez a legjobb összefoglaló, amit találtam – keresni kellett, mert bizony még keveseket érdekel itthon.

Az európai integráció ugyanolyan természetes folyamat ma, mint Olaszország vagy Németország egyesítése volt anno. Nem könnyű az ilyesmi. Európa a múlt nagy háborúinak földje is – ez máig nagy teher. De egyre többünk dolgozik a szomszéd országban, s egyre többünknek van a honi nyelvet nem beszélő főnöke saját hazájában. A mobiltelefonunk nemzeti identitásáról pedig végképp szó ne essék.

Mégis nehezen lépkedünk előre. Az a szokásos kifogás, hogy az európai döntéshozás távol van az emberektől, Brüsszelben nem választott vezetők irányítanak. Csakhogy a közvetlenül választott Európai Parlament épp azért gyenge, mert a nemzetek nehezen fogadják el a nemzetek feletti döntéshozást. Ideje lenne már túllépni ezeken. A vita is egy ici-pici lépés. Európa kicsiket lép és habozva.

Európa a közelmúltban nagy bajban volt. A túl kis lépések miatt is. De a felzárkózási folyamat miatt is: egyre nehezebb versenyben lenni. A felhalmozott adósság miatt is, ami talán szintén azért halmozódik oly könnyen, mert már nehezebben teremtjük meg, amit az európai ember elvár az élettől. Az európai szintű szolidaritást sem könnyű finanszírozni a globális verseny kellős közepén. Mára talán túl vagyunk a válság nehezén. Remélhetőleg Görögország is sínen van – nagyon nagy árat fizetett, jórészt saját hibájából, de a félkész euró okán is.

Úgy néz ki, Európa nem hasad. Sőt, előre lép, ha kicsiket is. Létrehozza a bankuniót is végre. (Nagy habozás után mi is benne vagyunk, ha kuss is van róla itthon.) Igaz, közben az Egyesült Királyság esetleges kiválása a beszédtéma – de ők jó dolgukban, és nem krízisükben mérlegelik ezt. A törökök és az ukránok egy része pedig boldogan csatlakozna – nagy kérdés, meddig lehet őket várakoztatni.

Úgyhogy Európa jó hely, a létező helyek egyik legjobbika. Meg kellene becsülnünk, hogy ide születtünk. Nem mindenki gondolkodik így sajnos. Orbán Európa válságát az európai értékekkel való határozott szembefordulásra használta fel. Mondom tehát a lehető legsarkosabban: Igen, én fel akarom tenni hazám sorsát Európa sorsára. Azért is, mert nem sok más van, amire feltehetném. De főleg azért, mert Európa is az én hazám.