Brexit van.

És hol az utcabál? Vagy az smafu, hogy az Egyesült Királyság visszanyerte elvesztett függetlenségét?

És hol vannak a népszavazást kezdeményező, és a döntésért eredményesen harcoló politikusok magabiztos győzelmi nyilatkozatai fényes jövőről és arról, hogy azonnal munkához látnak? A Leave (kilépés) eddigi szószólói nem győznek a dolgok elkapkodása ellen érvelni. A Brexit ellenzői viszont pillanatok alatt összeszedtek több mint négymillió aláírást egy újabb népszavazásért – ami persze politikai képtelenség. Látnivalóan mindenki tudja, hogy a meghozott döntés egy ostobaság.

Fuck Brexit!

Aki dönt, az tévedhet. A demokratikus döntés is bizonyulhat utólag (!) hibásnak. De itt most olyasmit szavazott meg egy ország (nem is akármelyik!), amit senki nem gondolt komolyan. Soha nem volt világos beszéd arról, hogy is néz majd ki a Leave, pontosan milyen előnyökkel és hátrányokkal jár. Nem voltak szellemi centrumok, amelyek a független Egyesült Királyság ábrándját ápolták és konkretizálták volna.

Ami volt, az a vidéki Anglia egyre növekvő rosszérzése, hogy elmegy mellettük a világ. Elmegy mellettük az a vibráló és versenyorientált London, amely egyre inkább nem Anglia, hanem a globalizálódó világ (egyik) fővárosa. És jönnek a kelet-európai migránsok, akik EU-polgárként elveszik az angliai lemaradók munkáját, vagy lenyomják a béreiket. Aztán akadtak politikusok, akik, bár a dolgot nem gondolták túl komolyan, megélni véltek az ügyből. Közhely: Cameron ezt a népszavazást azért találta ki, hogy egy választás idejére a szőnyeg alá söpörhesse pártja megosztottságát. Remélte, ha kiharcol az EU-tól még egy kis engedményt, akkor győzelemre viheti a bennmaradást. De jött a migránsválság (immár Európán kívüli migránsokkal), és a vidéki Anglia még jobban megijedt. A miniszterelnök Boris barátja pedig úgy találta, hogy eljött az ő ideje, és átállt oda, ahonnan a szél fújt. S a vidéki Anglia szavazott arra, hogy legyen úgy, mint régen volt.

Két (volt) jóbarát...

Cameron másnap lemondott, a történelmi levél megírását utódjára hagyva. Boris Johnson rájött, hogy talán mégsem akarna utód lenni ezzel a teherrel. Nigel Farange-nek, a Brexitért régóta harcoló UKIP vezérének pedig hirtelen eszébe jutott, hogy tulajdonképpen sosem akart politikus lenni. Célját elérte volna? Fenét, elmenekült a valódi feladat és felelősség elől.

Az egész történet lényege egy hazugság. Természetesen mindenki úgy gondolta, hogy az Egyesült Királyság a kilépés után is tagja maradna az egységes európai szabadpiacnak (Európai Gazdasági Térség), mint Norvégia, vagy Izland. Az európai piacokra való szabad bejutás elvesztése katasztrófa lenne a brit gazdaság számára. Csakhogy akkor nincs megoldva az egyetlen konkrét ügy, amelyben az EU valóban hátrányos az angol kisember számára: az olcsó munkaerő szabad beáramlása a többi EU tagállamból. Azt ugyanis a kontinentális Európa mindig is megmondta, hogy olyan nincs, hogy Ti szabadok és egyenlők vagytok nálunk, mi viszont nem nálatok. (Az EU polgárok természetesen szabadon vállalhatnak munkát Norvégiában és Izlandon is.) Azaz, lényegében nem létezik az a dolog, amire a polgárok szavaztak. És ezt minden politikus végig tudta. Nem lehetett nem tudni.

Merkel szomorú...

Álproblémákkal persze mindig el lehet takarni a valódit – egy ideig. Ment a tamtam a jóléti rendszert parazitáló külföldiekről. Kitalálták például, hogy nem lesz az úgy jó, ha a lengyel munkavállaló akkor is kapja a brit szintű családi pótlékot, ha a gyerekei Lengyelországban maradtak. Ez akár jogos is lehet, és az Unióval meg is lehetett állapodni arról, hogy a szóban forgó gyerekek után lengyel szintű családi pótlék járjon. Csakhogy a kelet-európai polgár bizony dolgozni, és nem élősködni megy az Egyesült Királyságba. S pont ennek van kára az angol munkavállaló számára, nem az "élősködésnek". A hasonló álproblémák álmegoldása természetesen nem állította az EU mellé az angol közvéleményt.

Egy szó, mint száz: az Egyesült Királyság polgárait bizony becsapták. Kereshetik most a kiutat, nem lesz könnyű dolguk. Végül nyilván maradnak az európai szabad piacon belül, és maradnak a kelet-európai munkavállalók is. Csak az európai összefogásból veszett el valami, miközben a valós problémák megmaradtak.

Egy másik EU tagország kormányfője is hirdetett népszavazást. A kérdés, ha lehet, még álságosabb. Amíg Magyarország az Európai Unió – vagy az Európai Gazdasági Térség – tagja, addig bárki jöhet hozzánk élni és dolgozni, akit az EU befogad. Természetesen vallásra és kultúrára való tekintet nélkül. Ha ez nekünk nem tetszik, ki kell lépnünk – ami persze katasztrófa lenne a magyar gazdaság számára. S ez független a frissen érkezett menekültek átmeneti szétosztásának rövidtávú és túlturbózott "kvóta" problémájától.

Én nem szavazok hazug kérdésre…

 (Pápai Gábor rajza a Népszavából.)