Látjuk, hogy baj van. Szabadon töltött, de zavaros húsz évünk zavaros forradalomba, zavaros gazdaságpolitikába, zavaros alkotmányozásba torkollott. Kár ezért kizárólag az éppen hatalmon levőket szidni: mi választottuk őket, mert készek voltak azt hazudni, amit hallani akartunk tőlük. És ezzel egy megoldhatatlan helyzetet örököltek – saját maguktól.

Azóta a Széll Kálmán terv már megígérte a racionális politikát a „piacoknak”. Azaz azt, hogy amennyivel kevesebb az adóbevétel, annyival kevesebbet szabad költeni.  Ha ez a kormány valódi politikája, akkor a színtiszta neoliberális modell valósul meg: alacsony adók, alacsony közkiadások a gazdasági növekedés reményében. Ez az a modell, amely kétségtelenül sikeres volt sokfelé a világban, de amelynek a hátrányai is nagyok. Amellyel például én sem szimpatizálok, mert sokkal közelebb áll hozzám a magas adókkal finanszírozott skandináv jóléti állam. De amelyet szóba jöhető opcióként el kell tudnom fogadni, ha a társadalom demokratikusan e mellett dönt.  Csak hát nem e mellett döntött: mindeddig a Fidesz a neoliberális modellt egyszerűen magyarellenes gazemberségnek kiáltotta ki.

Ha végül a neoliberális modellt valósítják meg, akkor teljesen felesleges volt a fenntarthatatlan válságadók kivetése, a nyugdíjkassza beolvasztása, az egész nem-szabványos Matolcsy-féle gazdaságpolitika. Akkor felesleges volt gazdasági szabadságharcot hirdetnünk. Ez a gazdaságpolitika nemhogy Brüsszelnek, de az IMF-nek is tökéletesen megfelel – már ha meg is valósítják.

Kezdhették volna rögtön ezzel, és mindenkinek sokkal egyszerűbb lett volna. De persze nem kezdhették. Nem lehet egyik percről a másikra megoldani, hogy nehogy megkérdezze valaki: a nyugdíjmegvonás talán nem megszorítás? Ha a 300 Ft pedig az volt? Ha azt lehetett mondani, hogy egészségügynek nem reform kell, hanem egyszerűen több pénz? Ha a felelőtlen jóléti költekezésre azt lehetett mondani, hogy „rosszabbul élünk, mint 4 éve”?

A jelenlegi kormány számára nem áll rendelkezésre olyan racionális gazdaságpolitikai opció, amely összhangban lenne a fülkeforradalmat megelőző másfél évtizedben nagyon következetesen képviselt PR-pozícióval. Amely már a Bokros-csomagban egy „idegenszerű” kommunista bankár kormány polgár-ellenes szabadrablását fedezte fel, és amely – némi hangtompítóval talán – de hasonlóképpen beszélt a Bajnai-kormány válságkezeléséről is. Nem passzióból, vagy felkészületlenségből kapkodnak, s nem hatalmi mániákusságból hatalmi mániákusak. Nincs jobb opciójuk.

És a megoldhatatlan helyzet már eldurvulóban van. Alkotmánymódosítás készül kimondani azt, amit a zavaros húsz év legvéreskezűbb „megszorítói” sem tudtak volna elképzelni: a nyugdíjakat majd el is lehet venni. Én legalább annyit elhittem a hallgatólagos ígéretekből, hogy a rendőrséget kistafírozzák. Ennyi belefért volna, bármi rovására is. De még ezt sem, épp a rendvédelmiek a legbecsapottabbak most. Nemrég egy pillanatig úgy volt, hogy rövid úton bezárják a magyar egyetemek egy jó részét, aztán meg úgy, hogy szó sem volt ilyesmiről. Nagyjából ezt látjuk minden más területen is.

Végéhez közeledik a vihar előtti csend. A Széll Kálmán terv meghirdetése és részleteiben való kidolgozása közötti csend. Már mindenki tudja, hogy bármelyik számára fontos ügy is áldozatul eshet, de még remélheti, hogy konkrétan nem fog – az mégiscsak képtelenség lenne. Az eddigieknél sokkal nagyobb feszültségeknek nézünk elébe. És a viszont-haragvás nem fog segíteni. Az csak oda vezethet, hogy a következő kormány is megoldhatatlan helyzetben lesz. Észnél kell lennünk és visszaszerezni a nyugodt, megfontolt közbeszéd jogát a létezéshez.